A San Francisco-öböl közepén magasodó sziklás sziget, az Alcatraz három évtizeden át szolgált az Egyesült Államok legszigorúbb szövetségi fegyházaként. Az intézmény a kortárs vélekedések szerint teljesen szökésbiztosnak számított a szélsőséges időjárási viszonyok és az öböl fagyos, erős áramlatai miatt. Az 1962. június 11-én lezajlott rendkívüli szökési kísérlet azonban alapjaiban rendítette meg ezt a mítoszt, és a mai napig a kriminalisztika és a történettudomány egyik legérdekesebb rejtélye maradt.
Börtönsziget szigorú világa
A San Francisco-öböl jeges vizével, kiszámíthatatlan tengeri áramlataival és meredek sziklafalaival körülvett Alcatraz Szövetségi Fegyház – elterjedt nevén „A Szikla” (The Rock) – 1934 és 1963 között üzemelt az amerikai büntetés-végrehajtási rendszer legszigorúbb, maximális biztonságú intézményeként. A börtönsziget célja a más fegyházakban kezelhetetlennek vagy különösen veszélyesnek minősített elítéltek elzárása volt. Bár a hatóságok hivatalos álláspontja szerint az erődítményből senki sem tudott élve kijutni, az 1962. június 11-én végrehajtott akció nemzetközi hírnévre tett szert.
A gondosan megszervezett művelet mögött négy elítélt állt, akik korábbi börtönéveik során már ismerték egymást:
- Frank Lee Morris: Átlag feletti intelligenciával rendelkező, dörzsölt visszaeső bűnöző volt. Bankrablással kapcsolatos bűncselekmények miatt került az intézménybe, és ő vált az összetett szökési terv szellemi atyjává.
- John Anglin és Clarence Anglin: Fegyveres rablásért elítélt testvérpár, akik gyerekkoruktól kezdve kiváló úszók voltak. Korábban több más büntetés-végrehajtási intézményben is vettek részt szökési kísérletekben.
- Allen West: A négyfős csoport utolsó tagja, aki aktívan közreműködött az előkészítő munkálatokban, ám a szökés döntő éjszakáján nem tudta időben áttörni a cellája szellőzőnyílását, így kénytelen volt a börtönben maradni.
A zseniális előkészületek és a hevenyészett eszközök elkészítése
A szigorú őrizet, a szüntelen cellaellenőrzések és a börtön belső szabályzata ellenére a fegyencek hónapokon keresztül, a legnagyobb titoktartás mellett dolgoztak a felkészülésen. Műszaki találékonyságuk és szervezőkészségük egészen egyedülállónak bizonyult a modern büntetés-végrehajtás történetében.
A cellák hátsó falában található szűk szellőzőnyílások kitágítására és a falak megbontására egyszerű evőkanalakat, ellopott fűrészlapokat és egy elromlott porszívó motorjából összeállított elektromos fúrót használtak. A bontás során keletkező port és törmeléket gondosan eltakarították, míg az áttört nyílásokat a cella falának színére festett kartonlapokkal rejtették el a szolgálatot teljesítő őrök elől.
A megtévesztés kulcselemei a rendkívül élethű álbabák voltak. Szappanból, fogkrémből, toalettpapírból és a börtön borbélyüzletéből fokozatosan összegyűjtött valódi emberi hajból műfejeket formáztak. Ezeket a szobrokat az ágyakba helyezték a párnákra, így az éjszakai létszámellenőrzések során a folyosón áthaladó őrök azt hitték, hogy a rabok békésen aludnak.
A vízi átkelés biztosítására több mint ötven ellopott gumi esőkabátból készítettek felfújható tutajt és mentőmellényeket. A gumiélek összeillesztéséhez a börtön gőzvezetékeinek kiáramló hőjével vulkanizálták a gumi anyagát, garantálva a hevenyészett eszközök vízzáróságát.
A szökés éjszakájának eseményei
1962 június 11-én éjszaka elérkezett a gondosan előkészített akció ideje. A három elítélt – Morris és az Anglin testvérek – a kibontott szellőzőnyílásokon keresztül bejutott a cellablokk mögött húzódó, őrizetlen szervizfolyosóra. Allen West ezen a ponton lemaradt, mivel az ő cellájában lévő nyílás körüli megerősített beton nem engedte a gyors kijutást, így mire sikerült áttörnie a falat, társai már elhagyták a helyszínt.
A három férfi felmászott a szervizjáratok csövein a börtönépület tetőszintjére, kijutott a szabad ég alá, majd a tető egyik szellőzőkürtőjén leereszkedve sikeresen elérte a tengerpartot. A szigorúan őrzött terület és a reflektorok elkerülése után a meredek sziklák tövében láttak munkához.
A partra érve a rabok egy átalakított harmonika segítségével – amelyet fújtatóként alkalmaztak – gyorsan felfújták a gumi esőkabátokból szerkesztett tutajt. Este tíz óra körül vízre szálltak a sötét és fagyos San Francisco-öbölben. A tervezett navigációs útvonaluk a közeli Angel Island felé mutató irányt követte, ahonnan a szárazföldre való biztonságos eljutást remélték.
Kutatói feltételezések
A szökés felfedezését követően az FBI és a szövetségi hatóságok az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb hajtóvadászatát indították meg. A széles körű kutatás során azonban csak néhány személyes tárgyat, valamint a szétesett tutaj maradványait találták meg a tengerparton. A hatóságok 1979-ben hivatalosan lezárták az ügyet azzal a megállapítással, hogy a szökevények a szélsőségesen hideg víz és az erős áramlatok miatt valószínűleg a tengerbe fulladtak.
A modern tudományos modellezések és oceanográfiai kutatások ugyanakkor árnyaltabb képet mutatnak. A holland TU Delft és a Deltares kutatóintézet szakértői (Fedor Baart és Rolf Hut) által 2014-ben kidolgozott árapály- és áramlási modellek kimutatták, hogy a túlélés esélye döntően a vízre szállás pontos időpontjától függött. Ha a rabok éjfél körül indultak el, az áramlatok elkerülhetetlenül a nyílt óceán felé sodorták őket, ami egyértelmű pusztulást jelentett. Ha viszont kicsit korábban, este tíz órakor léptek a vízre, a dagályáramlatok éppen a Golden Gate híd közelében lévő szárazföld felé segíthették őket, ahol sikeresen partot érhettek.
A feltételezéseket táplálják a későbbi bizonyítékok is. 2015-ben nyilvánosságra került egy 1975-ben Brazíliában készült fénykép, amelyen feltételezhetően a korosodó Anglin testvérek láthatók. A History Channel 2015-ös dokumentumfilmjében bemutatott, igazságügyi szakértők által végzett modern arcfelismerő elemzések nem tudták kizárni a személyazonosság egyezését.
A 2013-as levél…
Újabb jelentős fordulatot hozott a történetben az a levél, amelyet 2013-ban juttattak el a San Franciscó-i rendőrséghez, ám a hatóságok csak 2018-ban hozták nyilvánosságra. A levél állítólagos írója az idős John Anglin volt, aki azt állította, hogy 1962 júniusában mindhárman sikeresen túlélték a szökést, de Frank Lee Morris és Clarence Anglin az évtizedek során már életüket vesztették. Bár az írásszakértői vizsgálatok nem tudták kétséget kizáróan igazolni a levél hitelességét, az ügy továbbra is ébren tartja a közvélemény érdeklődését.
Az 1962-es események közvetve hozzájárultak a börtön sorsához is: a magas fenntartási és üzemeltetési költségek, valamint a tengervíz okozta korrózió miatt az Alcatrazt 1963-ban végleg bezárták. A sziget napjainkban védett nemzeti park és rendkívül népszerű turisztikai célpont.
A szökés története a populáris kultúra részévé vált, leghíresebb feldolgozása az 1979-ben bemutatott Szökés az Alcatrazból (Escape from Alcatraz) című játékfilm, Clint Eastwood főszereplésével.
Az alkotás nagy pontossággal ábrázolja a börtön mindennapjait és az előkészületeket. Jogilag az ügy még nem zárult le: a U.S. Marshals Service mindaddig érvényben tartja a körözési parancsot a három férfi ellen, amíg be nem töltik a 100. életévüket.